Pulmonológia
Tudni kell, hogy még tavaly kaptam egy beutalót pulmonológiára, -fogalmam sem volt mit csinálnak majd ott -. Nem olyan rég kellett mennem. Megkérdezték miért küldtek oda, miért most küldtek oda, mikor van nehézlégzésem, fizikai terhelés, blablabla. Azután egy allergiavizsgán vettem részt, elég kínzó volt 20 percig kifordítva, mozdulatlanul hagyni a kezem, és bevallom, nem bírtam ki végig. Az eredmény annyi, hogy 17/2-re jött ki bőr alatti megduzzanás és viszketés, igazából csak annyit mondtak, hogy poratka (a másikat nem mondták, és a többiről sem tudom, micsodák voltak). Felküldtek röntgenre, az orromról és a mellkasomról kértek képet - hála istennek nő volt az orvos :D -. A képeket nem vártam meg, nem volt rá szükségem, lementem a földszintre a pulmonológia bejáratához (tehát ahol kezdtem). Elnézegettem magam a tükörbe, még tetszettem is magamnak úgy-ahogy. Körülbelül félóra múlva behívtak újra. Felírtak nekem két asztmasprét, egy pirosat és egy kéket. Ki kellett próbálnom, hát nem sikerült, a nyelvem azt lefújtam gyönyörűen és a fehér füst a levegőbe áramlott a tüdőm helyett (szerencsére, VAGY NEM). Másnap kiváltottuk ezeket, és a harmadik nap sikerült rávennem magam arra hogy kipróbáljam -először- csak a kéket. Embernek éreztem magam, normálisan, könnyen kaptam levegőt, nem szorított a mellkasom, magyarul, olyan voltam mint Te, kedves olvasó. Normális. A testnevelés órám is sokkal jobban bírtam, 3x annyi kört tudtam megállás nélkül futni, mint egyébként. Ezek után jöttek a problémák. Reggel felébredtem, és megkértem apám, nézze meg a hátam, mert fájt. Kezdetben csak egy piros folt volt ott. Mondtam neki vicceskedve hogy akkor valószínűleg összeverekedtem a fallal. Mert ugye a két combom is lerohadt már korán reggel. Elmentem a suliba, haza is értem épségben. Még egy délutáni rajz-szakkört is bevállaltam, azután aludtam egy jót. Az állapotom rosszabb lett, sokkal rosszabb... nem tudok járni. Levegőt alig kapok, a hátam vérvörös, és csak egyetlen kis helyen van valami kiemelkedő rész van rajta. A sorsom jól beszopatott. Majd jelentkezek.
Te élsz
Hogy képesek-e az emberek megváltozni? Nem. Szerintem nem. Megváltozathatod a külsődet, és a környezeted. Megváltoztathatod a neved, és a lakcímed. Megváltoztathatod a gondolkozási módod, elszakadhatsz a szokásaidtól, kereshetsz új hobbikat, lehetnek új barátaid, beszélhetsz más nyelven.. Elnyomhatod, megtanulhatod irányítani az érzéseidet. De valahol, legeslegbelül ugyan az maradsz. A múltból lett a jelened, melyben te élsz. Te élsz, és nem másnak kell lenned, csak magadat kell hogy elfogadd. Magadat, és nem azt, akivé tenni akarnak, vagy akivé lenni szeretnél.
Fájdalmas játék
Ha egy telefonhívás ér egy késő éjszaka, nem én leszek az. Valaki más. De miattam. Tönkreteszel évek óta, tudatosan. S már nem csak lelkileg, hanem fizikailag is bántalmazol. Én nem bírok úgy tenni, mintha nem fájna, s mintha mi sem történt volna. Mert ugye, ha neked éppen olyan hangulatod van, mindig engem találsz meg. Engem, a leggyengébb láncszemet. Órákat gyötörsz és közben nevetsz. Nem, nem a játékodon, hanem rajtam. A TE, szerencsétlen kishúgodon.
Kétfelé rakva
Az egész agymenésem arra a pontra vezethető vissza, amikor a bátyám odalépett hozzám a konyhában, és én a sültkrumplimat ettem. Egész egyszerűen ennyit mondott: "Rakd már ketté". Kérése után kifáradt, remélve hogy utána rohanok a kajával. De csak bambultam előre, a falra. Akkor jutott eszembe a következő példa. Tegyük fel, éppen előtted van egy üveg kóla, ásványvíz, vagy akármi. Belép hozzád valaki, és így szól: "Nekem is kell". Hogyan osztanád el? Az én logikám a következő: A 2 liter üdítőből 2 liter az enyém, te pedig kapsz gyakorlatilag semmit. Ha úgy jobban tetszik, 0át. Ami már matematikailag számítható ketté rakásnak, szvsz.
Fizikiai fájdalom
Odahívtam, s majdan egy hirtelen mozdulattal megragadtam a haját. Nem téptem ki, csupán erősen húztam. Közben, mikor már az elengedés szélén álltam, csak annyit kérdeztem, fáj? Tudtam a választ, ezért így folytattam: "Ez aligha egy röpke kis fizikai fájdalom volt. Nem fogod már ugyan ilyen erővel átérezni, csak az emlékeid fognak ráutalni arra, hogy ez is megtörtént veled. Ez a fájdalom csak parányi része annak, amelyet te okoztál nekem. Bár nem emeltél rám kezet soha, tökéletesen bele tudtál mindig gázolni a lelkivilágomba. Összetörted a gyermeki álomvilágom. Csak fekete üresség tátong már idebennt, s hidd el, ez sokkal fájdalamasabb."
|
