<?xml version="1.0"?>
<?xml-stylesheet type="text/xsl" href="/style/rss.xsl"?>
<rss version="2.0"><channel><title><![CDATA[Blog - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -]]></title><description><![CDATA[]]></description><link>//gportal.hu</link><image><url>//gportal.hu/portal/blog/image/1402846053.jpg</url><title><![CDATA[Blog - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -]]></title><link>//gportal.hu</link></image><item><title><![CDATA[Élsz és továbblépsz]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=1007723</link><pubDate>2013-04-05 19:47:07</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Vannak az életben olyan pillanatok, amikor rájövünk hogy ideje továbblépni. Lezárni az eddig összegyűjtött emlékeinket egy dobozba és félretenni. Örülni annak, vagy tanulni abból aminek részese lehettünk. Nem ragaszkodhatunk ahhoz, ami már talán régesrég elmúlt, vagy esetleg soha nem is volt. Nem lehetünk örökké a jövő rabjai, nem kérdezgethetjük magunktól állandóan hogy "Mi lett volna, ha...?" vagy hogy "Mi lesz ha...?" Közben valami olyat felejtünk el sokan, ami fontosabb ezeknél: élni. Élni és nem csak túlélni. Megélni a jelen történéseit. Az életünk tele van aggódással, elérhetetlen vágyakkal, reményekkel. Ráadásul néha talán nem is teszünk elég erőfeszítést ezek érdekébe, néha pedig talán már túl sokat is. Mikor adjuk fel? Helyet kell adni az életben a jelennek, a mostnak is. Elengedni ami volt, és nyitottnak lenni arra, ami majd lesz. Az élet mindig megy tovább, és nekünk is mennünk kell vele.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Tátongó űr]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=1002625</link><pubDate>2013-03-23 19:21:58</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Néha talán túl sokáig várunk valakire, s mikor meggyőződünk róla, hogy a helyzetünk reménytelen, talán még akkor sem adjuk fel. Viszont van bennünk egy bizonyos érzés. Mintha hiányozna valami a piciny életünkből, csak valami tátongó űr marad utána. Bár talán felfogjuk, hogy az, amire vágyunk nem lehet a miénk, de ez nem jelenti azt, hogy el is fogadjuk azt. Érdekes dolog ez a remény, megcsillogtatja magát előttünk, és mi mindenáron megpróbáljuk elkapni, tekintve hogy mindannyiunknak szüksége van rá. Azt a bizonyos űrt, a remény az egyedüli mely bejárja még. A remény az, mi nem hagyja nyugodni a bennünk maradt tágongó űrt s képes feltépni a sebeinket - reméljük hogyha megpróbáljuk újra, akkor sikerülhet és minden jobb lesz, pedig nem kapunk mást, csak elutasítást. Újra, és újra.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Köpés a világra]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=1000453</link><pubDate>2013-03-17 16:42:15</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Amikor végleg összeomlassz, nem a dühöt, a fájdalmat és a keserűt érzed, a-a. Amikor lekerülsz a földre, nem az foglalkoztat, hogy fel akarsz-e állni vagy sem, és hogy miképp, - egyszerűen csak annyi hogy "Minek?". A közömbösség eluralkodik rajtad, nincs mosoly az arcodon és érzések benned. Köpsz a világra. Nem érdekel ha retkes a padló mert rájössz, hogy ha a földön feküdsz, már nem eshetsz túl nagyot. | Néha kapunk az élettől egy új, tiszta lapot. De egy biztos, hogy mindig lesznek olyanok, akik megpróbálják azt bemocskolni. És többnyire sikerül is nekik. A fehér lapod többé már nem fehér, a vállaidon teher... és ha nincs olyan, ki tudná milyen tiszta vagy valójában és ha nincs ki levegye rólad a terhet... nos, előbb utóbb feltehetően beleroppansz. És akkor kezdődik... Minek?
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Let me talk]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=932234</link><pubDate>2012-09-17 18:34:33</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Tudod, ki van egyedül?
	Az, aki egyre halmozza magában a csendet.

	Hogy milyen érzés a közönség előtt állni, és meghajolni a tapsviharban? Remekelni egy meghallgatáson, osztályelsőnek lenni, egy versenyről boldogan hazatérni? Keserű. Mert mindez hiába van és nem számít semmit, ha nem tudsz kihez odamenni, hiszen senkit sem érdekel.&nbsp;

	&nbsp;

	És hol vannak ilyenkor a "barátok" - akik azt mondják, hogy nekik mindent elmondhatsz? Talán tényleg elmondhatsz nekik bármit, csak épp ugyanúgy nem érdekli őket a mondandód, mint az utcán az első szembejövő embert. - Az én megállapításom, hogy az emberek szeretnek magukban beszélni, csak másokhoz. Belefogsz egy témába, és ők mondják tovább a sajátjukat. Neked pedig hallgatnod kell őket, és amit te szeretnél elmondani... nos, hát, talán az beléd szorul - és úgy érzed, hogy soha többé nem kívánsz róla beszélni másoknak.

	
		A virágok nem élhetnek, ha a lelküket nem adják oda a méheknek.

]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Hahó, emberek]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=932232</link><pubDate>2012-09-17 18:33:50</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Eljátsszuk, hogy barátok vagyunk, hogy bírjuk egymást és bízunk a másikban. Elmondunk egymásnak dolgokat, együtt hülyülünk, és azután csak percről-percre szétesik minden. Rájövünk, hogy nincs bennünk semmi közös, hogy a másik személyisége úgy fos, ahogy van. Bekattanunk, - vagy csak az egyikőnk, de valaki bekattan. És lelép, szótlanul, csendben... észrevétlenül. És többé már nincs visszaút. A képzeletbeli barátság széthullik, meghal. És néha még a döglött kutyába is belerúgnak.&nbsp;

	Az ember folyton változtatni akar, és talán ez így van rendjén. Beleszólunk mások életébe, kérdés, hogy ki mennyire befolyásolható. Ha nem tudunk valakit elfogadni, őt hibáztatjuk és piszkáljuk, ahelyett hogy hagynánk némán elmenni. Irigykedünk, pletykálunk és rosszindulatú megjegyzéseket teszünk másokról. Ítélkezünk, hazudunk és utána magyarázkodunk. Fossuk a szót, és utána gondolkozunk. Rengeteg értelmetlen kérdést felteszünk, - és ha valaki nem szívesen válaszol valamire, már rögtön azt feltételezzük, hogy vaj van a füle mögött. Becsaphatnak bennünket, és mi is becsaphatunk másokat. Lehetünk teljesen őszinték, elmondhatjuk a történet egy kis darabját, vagy akár az egész történetet el is ferdíthetjük. Csak rajtunk múlik. A hazugság egy kör, és nehéz belőle kimászni, - emlékezned kell mindarra, amit mondtál. Folyton tetszeni akarunk másoknak, bebizonyítani a jóságunkat, hogy mi már érett nők, nagy fiúk vagyunk. Álarcokat váltogatunk. És közben elfelejtjük, hogy kik is vagyunk valójában...
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Te élsz]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=932229</link><pubDate>2012-09-17 18:33:21</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Hogy képesek-e az emberek megváltozni? Nem. Szerintem nem. Megváltoztathatod a külsődet, és a környezeted. Megváltoztathatod a neved, és a lakcímed. Megváltoztathatod a gondolkozási módod, elszakadhatsz a szokásaidtól, kereshetsz új hobbikat, lehetnek új barátaid, beszélhetsz más nyelven.. Elnyomhatod, megtanulhatod irányítani az érzéseidet. De valahol, legeslegbelül ugyan az maradsz. A múltból lett a jelened, melyben te élsz. Te élsz, és nem másnak kell lenned, csak magadat kell hogy elfogadd. Magadat, és nem azt, akivé tenni akarnak, vagy akivé lenni szeretnél.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Fájdalmas játék]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=932228</link><pubDate>2012-09-17 18:33:07</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Ha egy telefonhívás ér egy késő éjszaka, nem én leszek az. Valaki más. De miattam. Tönkreteszel évek óta, tudatosan. S már nem csak lelkileg, hanem fizikailag is bántalmazol. Én nem bírok úgy tenni, mintha nem fájna, s mintha mi sem történt volna. Mert ugye, ha neked éppen olyan hangulatod van, mindig engem találsz meg. Engem, a leggyengébb láncszemet. Órákat gyötörsz és közben nevetsz. Nem, nem a játékodon, hanem rajtam. A TE, szerencsétlen kishúgodon.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Kétfelé rakva]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=687354</link><pubDate>2011-07-18 22:29:17</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Az egész agymenésem arra a pontra vezethető vissza, amikor a bátyám odalépett hozzám a konyhában, és én a sültkrumplimat ettem. Egész egyszerűen ennyit mondott: "Rakd már ketté". Kérése után kifáradt, remélve hogy utána rohanok a kajával. De csak bambultam előre, a falra. Akkor jutott eszembe a következő példa. Tegyük fel, éppen előtted van egy üveg kóla, ásványvíz, vagy akármi. Belép hozzád valaki, és így szól: "Nekem is kell". Hogyan osztanád el? Az én logikám a következő: A 2 liter üdítőből 2 liter az enyém, te pedig kapsz gyakorlatilag semmit. Ha úgy jobban tetszik, 0át. Ami már matematikailag számítható ketté rakásnak, szvsz.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Fizikiai fájdalom]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=681519</link><pubDate>2011-07-11 16:06:51</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Odahívtam, s majdan egy hirtelen mozdulattal megragadtam a haját. Nem téptem ki, csupán erősen húztam. Közben, mikor már az elengedés szélén álltam, csak annyit kérdeztem, fáj? Tudtam a választ, ezért így folytattam: "Ez aligha egy röpke kis fizikai fájdalom volt. Nem fogod már ugyan ilyen erővel átérezni, csak az emlékeid fognak ráutalni arra, hogy ez is megtörtént veled. Ez a fájdalom csak parányi része annak, amelyet te okoztál nekem. Bár nem emeltél rám kezet soha, tökéletesen bele tudtál mindig gázolni a lelkivilágomba. Összetörted a gyermeki álomvilágom. Csak fekete üresség tátong már idebennt, s hidd el, ez sokkal fájdalamasabb."
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Elvágott kötelek]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=676863</link><pubDate>2011-07-05 16:11:36</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Úgy éreztem magam mint egy marionett-baba, amelynek váratlanul elvágták a zsinegjeit. Erőtlenül estem a földre. Nem volt kedvem máshoz, csak hogy ott maradjak lent, elterülve. Remélni hogy egyszer újra magadhoz veszel, s helyrehozod az elvágott szálakat. Lehet nem vettem fel a tőled várt ritmust. Megeshet, hogy rossz helyekre léptem. De nekem is járhat egy újabb esély. Ha pedig úgy érzed még sem, az összes kötelet szakítsd szét. Dobj el magadtól. Talán még másnak kellhetek.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Otthoni állatkert]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=666962</link><pubDate>2011-06-23 22:24:16</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Kezdem úgy érezni magam itthon mint egy állatkertbe. No, persze nem azért mert a bátyám egy godzilla, patkány, görény avagy ilyesmi... Hanem mert extra nagy méretű undorítóan kinéző, talán mutáns szúnyogok a szobámban, a molylepkék pedig a konyhában repkednek, az egyik ajtón pedig egy termetes pók mászkál. A többi beazonosítatatlan szárnyasról és legyekről amelyek éppen itt szálldosnak körülöttem, ne is beszéljünk. Azt mondják az emberek, hogy "mindenütt jó, de legjobb otthon". Szerintem meg sok helyen jobb, főleg ilyenkor. :D
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Álarc]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=654212</link><pubDate>2011-06-06 19:04:22</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Nem akarok gyengének látszani, nem akarom azt, hogy az emberek észrevegyék rajtam a szörnyű fájdalmat, s nem akarom, hogy segítsenek. Hiszen már nem tudnak segíteni. Rajtam már nem. Én már csak egy test vagyok, aki mozog a világban, aki csak azért mosolyog, mert egy mosolyt könnyebb megmagyarázni, mint egy szomorú arcot. Pedig ott, valahol belül könnyezek... valahol, ahol a gyötrelmek győznek, ahol az elfojtott érzések gyülemlenek föl.&nbsp;Valahol ott legbelül, ott ahol még magam sem látok egy parányi fényt sem, ott ahol kezdenek az érzések szétmarni, ott legeslegbelül ahol kezdek meghalni.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Eltűnt gyermeki mosoly]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=652150</link><pubDate>2011-06-03 19:22:25</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Csak egy átlagos nyárni napnak tűnt az egész. A nap égető sugarai érkeztek le a földre, a fű zöld színében tündökőlt, a kerítést pedig a rozsda festette barnára. Mégis tisztán emlékszek arra a napra. Arra a napra...&nbsp;Ott feküdt az úttest mellett, a kertemből kinyúló orgonabokor alatt. A közös emlékeink játszódtak le a fejemben miközben a tekintetem a véres szájára szegeződött. Csak álltam ott, és hagytam, hogy teljes egészében átéljem azokat a pillanatokat. Tudtam, már túl késő volt ahhoz, hogy bármit is tegyek. Nem sírtam, ... akkor még nem... Csak a szívem vérzet. Az arcomról eltűnt a gyermeki mosoly, a gondolataimat pedig fekete gyász ülte meg.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Rúgj csak belém]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=646846</link><pubDate>2011-05-26 13:50:20</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Most hogy ellöktelek magamtól, - csak mert te képes voltál nem egyszer a szemembe hazudni -, egyedül maradtam. A relatív hosszas barátságunk után kivánlóan megtanultad hol kell belém rugnod ahhoz, hogy fájjon. Elég csak egy kicsit meglendítened a lábacskádat, és megrúgni a gyengepontjaim, tudod jól, képes vagyok összetörni, és mély depresszióba esni. Tudom, hogy szándékosan teszed. Tudtad nagyon jól, milyen nagy szükségem van valakire... és akiben megláttam a kapaszkodót, még őt is elvetted tőlem. Annyi mindenkinek mesélhetsz, és annyi barátod lehetne... De neked azért is ő kell. Ő, akit mindig is gyűlőltél, s most hogy mégjobban próbáltam megnyilni neki, magadhoz vonzod. Neki is csak hazudsz, lásd be. Még most is lehánynád. De tudod mit? Rendben van, nyertél - én harc nélkül feladom.&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Újra itt hagytál]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=639784</link><pubDate>2011-05-14 20:03:42</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Csak a földön ültem, kábultan, bevert fejjel a radiátor mellett. A kék szőnyeg az ég, a fehér plafon pedig a felhők hatását keltette bennem. Csak egy nagy dübbenés halltszódhatot először szét a házban, semmi más. Valaki kérdezett valamit, de nem értettem meg. Csak visszaüvöltöttem, hogy nem. Ez volt a legbiztosabb válasz. Teltek a percek, és én még mindig csak ültem, és nem voltam annak a tudatában, hogy valójában a földön vagyok. Majdan egy alak rajzolódott ki előttem. Csak újabb percek elteltével tudtam rájönni, ki az. Könnycseppek csordultak le arcomon, és elkezdtem ismételgetni, hogy kérlek vigyél magaddal. Először csak halkan, azután egyre hangosabban. De a kép megfakult, a valóság felerősödött. Már csak annyit tudtam mondani; újra itt hagytál.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Amikor...]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=617624</link><pubDate>2011-04-11 21:31:49</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Amikor az utolsó kötelek elszakadnak, amikor a fájdalom érzése felerősödik, és már a sírás határán vagy. Amikor már tudod, hogy ez volt az utolsó döfés, ami tovább szakíthatta a már amúgy is eléggé törött szívedet. Amikor már tudod hogy nincs miért visszanézned, és úgy érzed mindent elrontottál. Amikor már létezni sem szeretnél, de még is próbálsz. Amikor se előre, se hátra, akkor ott maradsz egyhelyen, és ha igazán szembetalálkozol a szívfájdító érzéssel, akkor összerogysz. Amikor megmagyarázhatatlan módon gyűlölsz és szeretsz is egyszerre, az agyadban rengeteg emlék lepereg. Amikor tudod hogy lépned kell, akkor meghátrálsz vagy győzöl magad ellen. Amikor a meghátrálás szélén állsz, akkor úgy érzed te vagy a legbalfékebb a világon, ezért inkább odavágsz, és győzől. Amikor győztél, nem biztos hogy boldog voltál, de tudtad, hogy tovább kellett lépned.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Sajnálom, hogy...]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=617007</link><pubDate>2011-04-10 20:03:49</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	&#8203;...nem engedhetem meg magamnak, hogy huszonezres márkás ruhákba járjak. Azt, hogy nem teszem tönkre azzal a hajam, hogy minden nap levasalom. Sajnálom hogy van annyi önbizalmam, hogy smink nélkül is ki merek menni az utcára, és nem cseréltetek hetente műkörmöt (mert nincs is). Ahogyan azt is, hogy nem jártam 50 sráccal, és nincs 1000 ismerősöm facebookon, nem osztok meg minden hülyeséget az üzenőfalakon, és nem lájkolom szét az agyam, valamint nincs olyan képem, ahol ki van rakva a mellem. Azt, hogy nem rágózom minden órán csak azért hogy a tanárt idegeljem, és ha nem szükségeltetik, akkor nem is pofázok nekik vissza. Felvállalom, szeretek olvasni - természetesen azt, ami érdekel. Ezzel is segítek magamnak hogy fejlődjek egy kicsit, ha az iskolában nem sikerül. És bocs, hogy nem fordulok meg minden nap a sörözőben. Nem nevetek ki embereket, akik korlátozottabbak mint én. Azért, mert szeretem a 70's évek zenéit, és nem rajongok a gépzenéért, és a mai fiatal szarokért. Viszont van amit nem sajnálok - hogy önmagam vagyok, és nem egy holmi utánzat. Hogy vannak saját gondolataim, és egy egyedi stílusom.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Folytonos rohanás]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=614461</link><pubDate>2011-04-06 21:52:06</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Véget ért a matematikai verseny. Útban voltunk már hazafelé - két tanár, és rajtam kívűl még három lány. Már nem voltunk messze a felszállóhelytől; alig pár méterre. De megjelent a jármű és elhajtott mellettünk. Akikkel én voltam, elkezdtek rohanni, nehogy lekéssék a buszt. Természetesen én nem. Én nyugodt léptekkel haladtam előre. Mikor meglátták hogy én még a fasorban sem járok, elsápadtak. Végül egy tanár, és egy lány velem maradt a buszmegállótól nem messze lévő padnál. Nem kértem, hogy ezt cselekedjék, elmehettek volna. Még is maradtak csak azért, hogy badarságokat vágjanak a fejemhez, s legfőképp azt, hogy én milyen egy lusta ember vagyok. Ez nem erről szól. Csak néhány mondatot mondtam reagálásképpen: "Sok időm van még, úgy érzem. Lehet ez a busz itt hagyott, és megeshet hogy a következő is itt fog." De nem kapcsoltak. Azt próbáltam elmondani hogy nem sietek, ha kell várok. Manapság az emberek rohannak valahova, valamiért. És ha nem jutnak el oda,- lekésnek valamit, idegeskednek és aggódnak. Hiába való a sietés, úgy is mindannyian egy helyre tartunk; a halálba.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Egy csorda semmi]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=612543</link><pubDate>2011-04-03 19:16:27</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Gondolj bele, mi értelme van a nullának, avagy a semminek? A semmi az nem van, hanem nincs. Há' mer hogyha a semmi van, pont hogy nincs semmi. Csak képzeld el a következő történetet. Két ősember kint ül a barlang előtt. Szép nyári délután van, tisztán lehet látni a pusztát. Néznek is a semmiben, közben beszélgetnek azokkal, akik még bent vannak az oduban. Erre az egyik kintlévő hirtelen felkapja a fejét, s előre mutat, majd felkiált; - Nézd már ember, ott jön nulla vad! S rákezdi a másik: - Áh dehogy, az hétszer semmi! Majd beordítja a többieknek hogy - Hé' testvéreim, a tűzre nagy fazékot tegyetek fel; - jön erre egy csorda semmi, most aztán jól lakunk!&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Végállomás]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=608627</link><pubDate>2011-03-28 19:49:10</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Felszálltam. Állok, s fogódszkodok, valamint kifele tekintgetek az ablakon. Csak nézem az aszfaltot, és úgy érzem, minden kicsúszik alólam. Mégjobban megszorítom a korlátot, de a busz ekkor fékez, s majdan megáll. A síri csendet megtöri az a pillanat, amikor a tömérdek ember felszáll, és a jármű túlzsúfolt lesz. Érzem ahogyan néhányan rám dőlnek, és rálépnek a lábamra.&nbsp;A levegő sebesen fogyik, és meglehetősen érzem. A bőrőm hófehér lesz, elsápadok és szédülök. Nincs akinek szólhatnék, - úgy érzem, csak kinevetnének. A legfájdalmasabb emlékeim leperegnek előttem, és néhány helyen szúró fájdalmat érzek. A táskámba nyúlok, keresek valamit. Előveszem a félliteres flakonom, majd belekortyolok. A kezem megremeg, és néhány csepp jut belőle a padlóra is. A jobb kezemben a táskám markolom, a ballal pedig kapaszkodok. Kapaszkodok, mert félek hogy összeesek. Néhány perc után feladtam, ahogyan mindent mást az életben. Szép lassan összerogytam. Mindenki a végállomásra tart.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Azt kapsz, amit adsz.]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=607395</link><pubDate>2011-03-26 19:16:04</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	A legnagyobb hibám az volt, hogy bíztam benned. Pedig csak egy játékbaba voltam számodra. Bármikor levehettél a polcról ha kellettem, s fel is ültethettél rá. S egy bizonyos idő után, már csak hagytál porosodni a seggemen, - s hónapokon át hazudtál nekem. Azt mondtad, már nem szereted &nbsp;- pedig végig Ő járt a fejedben, és a szívedben is az Ő szeretetét érezted. Én csak arra voltam jó, hogy pótoljam... Most boldog vagy Vele, és talán örökké az is maradsz. De én még is azt kívánom, járja át a tested az az írtózatos érzést, amelyet te okoztál nekem, - amely velem maradt hónapokon át. Nem kérem, hogy te is ily hosszú ideig szenvedj ezzel az emócióval, csak 1 percig. Érezd át azt az 1 perc hátborzongató érzést. Nem lesz kellemes, ezt garantálhatom. Ne felejtsd el; azt kapsz, amit adsz. Remélem, visszakapod amit nekem adtál ... de nem tőlem. Én csak egy mosolygó néző leszek.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[A lezárás útja]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=604982</link><pubDate>2011-03-22 20:42:55</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	A félelem érzése szálguldozik bennem kétszázhússzal. Már csak egyetlen hosszú, megvilágítatlan utca van előttem. A kutyák ugatnak, a szívem pedig egyre hevesebben dobog, s a fejemben a hangok egyre hangosabbak. Nem fogok meghátrálni - ismétlem magamnak - és bár lehet tyúklépésekkel, de haladok előre. A szám kiszárad, a félelem emóciója&nbsp;pedig egyre csak erősödik. Nem fogok visszanézni arra, aminek már vége van. Nem fogom hagyni hogy a múltam sötétsége még azt a kis fényt is megölje ami még van a jelenemben. Az ebek morgása egyre vadabb; készen állok arra, hogy valamelyik majd ki fog ugrani, és belém mereszti majdan a fogait. De nem fogok félelemben meghalni!&nbsp;El kell tudni fogadni ami megtörtént, s bátran tovább menni.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Könyvbe zárva]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=603488</link><pubDate>2011-03-20 16:24:44</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Emlékszem azokra a percekre amikor elhitetted velem hogy mennyire szeretsz, és arra is, amikor eldobtál magadtól. Kettesben hagytál az utánad maradt szívfájdító érzéssel. Itt van minden egyes közös emlékünk a fejemben; egy könyvbe zárva, néhány emlékképpel vegyítve. Sokszor elővettem és átlapozgattam. Mostmár csak hagyom, hogy megülje a por, és te nyisd ki.&nbsp;Bármikor érte jöhetsz, és elviheted, még csak vissza sem kell hoznod. Akár el is égetheted, rád bízom. Nekem már semmit nem jelent, kívülről fújom az egész történetet. Az utolsó lapokat feketére festettem. Nem voltam benne biztos, megfelelő-e a befejezés. Ahogyan abba sem, hogy vége van-e már. Mostmár tudom, hogy igen...&nbsp;
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Elgondolkodtató kérdések]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=600754</link><pubDate>2011-03-16 19:31:28</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Igen, volt hogy lekerültem a padlóra, többször is. De aztán rájöttem, hogy miért éljem az életem keserűen ha lehetek boldog? Ez az én életem, és kétlem hogy saját magamat elszomorítanám bármivel is. Nem hagyom hogy bárki más beleavatkozon a dolgaimba, és elvegye a kedvem bármitől. Én döntöm el, hogy mit akarok, és hogy mit fogok tenni. Senkinek semmi joga hogy beleszóljon ebbe. Azokat tudom igazán sajnálni, akik még is megteszik, csak mert nekik annyira rettenetes az életük, hogy inkább az enyémmel foglalkoznak. Tudom hogy mit csinálok, és ha még is lelépnék a célhoz vezető útról, vissza fogok találni. Viszont van valami még, ami a fejembe kering egy ideje; Miért akar bárki is valamit rajtam változtatni? Vagy elfogadnak olyannak amilyen vagyok, az összes hibámmal együtt, vagy egyáltalán nem. De megváltozni senki kedvéért nem fogok. És nem sírnék ha véletlenül egyedül maradnék, a gondolataimmal. Talpra tudnék állni, ahogyan eddig is.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Nehogy szomorú légy! :)]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=599046</link><pubDate>2011-03-14 16:28:40</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	A nap meleg sugarai áthatolnak az üvegajtón. Érzem pirítását a bőrömön, s már felfedeztem magamon néhány szeplőt is, melyet ő okozott. Ez az első olyan tavaszom, illetve nyaram, amikor örülök a hőségnek, és nem fordulok el előle. Vidám vagyok, végre búcsúzik a tél, melyet már hosszas ideje vártam. Egy új életszakasz kezdődhet el, amely mindent megváltoztathat - egy remélhetőleg szebb és jobb. De semmi sem tart örökké. A nap már más felé kezd el világítani, erről az oldalról ahonnan én nézem, már bújócskát játszik. De látom még, és nem fogom elfelejteni, ahogyan a többi gyönyörű emlékemet sem. És soha ne felejtsd el ezt a dalból idézett mondatot: "Süt a nap, nehogy szomorú légy, ez lehetne százszor is rosszabb!" Légy vidám, még akkor is, ha a nap már nem látszik, borús az ég fölötted, és zuhog. Mindenki életében lehetnek mennydörgések, kérdéses ki hogyan kezeli őket. Valaki örökké fél tőlük, valaki pedig látja a virítást a túloldalon.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Altató]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=597452</link><pubDate>2011-03-12 16:05:29</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Az idő megállt, csend vala a szobában, csak az órám ketyeg. Az én időmet számolja, tudja, már nincs sok hátra. Az órám siet, még biztosra tudom, van egy órám. Sosem értettem, miért állítják az időt előre, vagy éppen vissza. A halálnak teljesen mindegy mikor kopogtat - nem nézi az időt. Állok, és fogom a falat - olyan, mintha minden nagyobb lenne, minden elkezdene nőni. Csak én gyengülök. Most veszem észre igazán, minden kis dolognak milyen nagy jelentése van. Lefekszek az ágyamra, és gondolkozom. Kérdezem sokszor magamtól: történhetett volna másképp minden? Az órám siet, tudom, még biztosra van egy kis időm - még lehetne időm megpróbálni helyrehozni néhány dolgot. De nem vagyok elég bátor hozzá. Eszembe jut közben egy régi dallam, melyet talán, még valamikor kiskoromban hallhattam. Miközben ezt a dallamot próbálom felidézni, az óra ketyegése egyre csak lelassul, s már-már alig hallani. Ez az én dallamom, már tudom. Ez az a dallam, mely valamikor régen az altatóm volt. Melynek ritmusa utoljára járja át a testem, és utoljára altat el.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item><item><title><![CDATA[Az élet az egy játék...]]></title><link>//gportal.hu/gindex.php?pg=31440725&amp;postid=596134</link><pubDate>2011-03-10 18:27:30</pubDate><author><![CDATA[]]></author><description><![CDATA[
	Néha úgy érzem az élet olyan, mint egy pókerjáték. Valaki jobb leosztást kap, avagy csak felvesz egy maszkot és taktikázik. De akadnak olyan személyek is, akiknek kevésbé van nyerő- illetve magaslapjuk. A leosztást csak részben befolyásoljuk. Úgy tűnhet mi játszunk az élettel, pedig éppen fordítva. Nincs megírva a sorsunk, álmodozhatunk, tervezhetünk. De egy váratlan pillanatban mindened elvesztheted. Jó, az egy dolog hogy Magyarországon nem kell (szerintem) pusztító földrengésekre számítani, sem vulkáni kitörésekre. De vegyük szemügyre az árvízkárosultakat. Biztosan vagyok benne, hogy volt egy olyan, aki eltervezte mit fog csinálni aznap, a héten, vagy a hónapban. De jött az özönvíz, amelyre nem számítottak. Az élet kiszámíthatatlan, ahogyan egy pókerjáték is. Természetesen lehetnek olyanok akik már megtanultak profin játszani.
]]></description><encoded><![CDATA[]]></encoded></item></channel></rss>
